„Holdtánc” - Amy Blankenship - ebook
Opis

Envy élete tökéletes volt. Egy nagyszerű fiútestvér, egy csodálatos párkapcsolat és a legjobb munkahely, amit egy csajszi csak kívánhat magának... a város legmenőbb klubjait kellett végigjárnia. Legalábbis addig minden jól ment, amíg a legjobb barátja fel nem hívta, hogy a kedves párja fellép a limbóhintóra a Holdtánc parkettjén. A döntése, hogy ez ügyben kérdőre vonja az események oly láncolatát indította el, amely bevezette az unalmas hétköznapok mögött meghúzódó veszedelmes, paranormális világba. Olyan világba, ahol az emberek jaguárokká változhatnak át, ahol vámpírok portyáznak az utcákon és bukott angyalok járnak az emberek között. Devon egy vérjaguár, jellemét tekintve nem valami finom ember, a Holdtánc egyik tulajdonosa. Megszokott élete a feje tetejére állt, amikor egy, a klubjában táncoló, vörös és ellenállhatatlan rókalányra vetette szemét, aki mindig szemtelen cinizmussal és egy sokkolóval fegyverezte fel magát.PUBLISHER:TEKTIME

Ebooka przeczytasz w aplikacjach Legimi na:

Androidzie
iOS
czytnikach certyfikowanych
przez Legimi
Windows
10
Windows
Phone

Liczba stron: 304

Odsłuch ebooka (TTS) dostepny w abonamencie „ebooki+audiobooki bez limitu” w aplikacjach Legimi na:

Androidzie
iOS

„Holdtánc”

A vér láncai sorozat 1. kötet

Amy Blankenship, RK Melton

Fordító: Ivan Czar

Szerzői jogok © 2012 Amy Blankenship

Második kiadást publikálta: TekTime

Minden jog fenntartva.

Prológus

A Los Angeles-i Nemzeti Park veszélyes pumáknak és külföldről behozott jaguároknak ad otthont, amelyek szabadon kószálhatnak a hatalmas erdőben. Olykor felhőtlen éjeken valamivel többen vannak, mivel a vidéki emberek által csak vér-állatoknak vagy alakváltóknak nevezett távoli rokonaik velük együtt vándorolnak ezeken a szelídítetlen tájakon. Az ilyen éjszakákon a többi állat rejtekébe bújik, míg a városból érkező ragadozók ellepik a területet, hogy vadásszanak, vagy egyes esetekben olyan harcokat vívjanak egymással, amelyeket emberek lakta területen nem tehetnek meg.

Nincs annál nagyobb vérengzés, mint amikor az alakváltók egymással harcolnak, és ha megsérül valamelyikük, akkor ugyanolyan veszélyesek az emberekre is, mint állat-ellenfelükre. Hogy önmaguktól megvédjék az embereket, hisz köztük kell, éljenek, amikor csak lehetséges, az alakváltók a vitáikat az emberektől távol rendezik el és erre a legkiválóbb helyszínek az ősi vadászmezők mélyén vannak.

Ma éjjel az erdő kísértetiesen csendessé vált, ahogy a város két legnagyobb klánjának tulajdonosa lépett be a lakatlan területre, levéve ruháikat, szabadjára engedve a bennük szunnyadó szörnyeteget. Ma éjjel egy olyan vámpír sírjánál küzdenek, aki mindkettejüket elpusztíthatja.

Az erdő mélyén, ahol ember nem hallhatja őket, Malachi a kisebb vérjaguár-klán vezére vágtatott át a sötétségen ellensége felé... akiben sosem kellett volna megbíznia, legjobb barátja helyett. Célpontja szintén alakváltó volt, kinek a puma vére zubogott ereiben, Nathaniel Wilder... 30 éve már, hogy üzlettársak lettek.

Malachi betört a tisztásra és ott találta Nathanielt, aki emberi formában várt már rá. Néhány lépés tett előre, mintha csak egyik formából a másikba sétálna, Malachi is visszatért az emberi külsőhöz. Mindketten halálos képességekkel bírtak, függetlenül melyik alakjukat öltötték. Emberként kisportolt alkatuk volt, acélos izmokkal a lágy bőr alatt. Az alakváltókon lassan fognak az évek, mindketten 30 év körülinek néztek ki, holott már rég az 50-es éveikbe léptek.

Ha ez egy Hollywoodban készült filmjelenet lett volna, akkor néhány percen belül véresre fordultak volna az események, de itt a valóságban nem vérengző fenevadak vicsorogtak egymásra. A meztelenség nem sokat jelent egy alakváltó számára és a hold fénye szinte rivaldafényként sütött le a párosra a felhők közül.

„Ennek a harcnak nem kell megtörténnie!” – mondta területét védve Nathaniel, és közben próbálta jobb belátásra bírni barátját. „Hallgass meg! Már harminc éve történt, azóta minden megváltozott... én is megváltoztam.”

„Harminc év hazugság!” - Dörrent rá Malachi, hangja visszhangzott a tisztáson. Tekintete arra a területre révedt, ahová eltemette Kane-t, és érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. „Miattad zártam a por és sár börtönébe Kane-t... miattad átkoztam el harminc évre!”

„Nem engedhetem, hogy felnyisd a sírját, Malachi! Tudod, hogy mi fog történni, ha megteszed.” – Nathaniel feszült pillantást vetett Malachira, ahogy ő hosszan bámult annak az embernek a sírjára, ki egykoron a legjobb barátja volt. Sose értené meg. Kane vámpír volt és emiatt veszélyes.

Kane volt pont az egyike annak a két oknak, ami miatt a jaguárok és a pumák között sose valósulhatott meg a szövetség... Kane és Malachi gyönyörű, de csalárd és hűtlen felesége, Carlotta. Először Nathaniel esett vele szerelembe, holott nem akarta, hogy a történet így alakuljon. A végén Nathaniel féltékeny őrjöngéssel vetett véget a dolognak... mondhatni, két legyet ütött egy csapásra.

„A legjobb barátom volt, aki sose árult el engem! Te voltál az, aki hátbatámadott!” Malachi szemébe könnyek szöktek a haragtól, felemelte kezét és megérintette a fülbevalót, melyet viselt; Kane fülbevalóját. Hogy tehette meg? Amikor rátalált Kane-re, ahogy a halott felesége fölé hajolt, egy pillanatra megtorpant, amíg Nathaniel meg nem erősítette, hogy Kane volt a gyilkos.

A nő itt halt meg ezen a tisztáson, így azt látta helyénvalónak, hogy Kane-t ehhez a tisztáshoz láncolja bűbájjal... e föld alá. Még Kane varázskönyvét is ellopta, hogy bosszúként ellene használja.

Viszont... Nathanielnek egy dologban igaza volt. A legtöbb vámpír természeténél fogva gonosz, de akad néhány kivétel és Kane e kivételek egyike volt. De nem létezett annál gonoszabb a világon, mint amit ő maga cselekedett. Ezt a varázslatot csak Kane igaz lelki társa oldhatja fel.

Malachi akkoriban gonosz viccnek tartotta ezt, mivel kortalan léte ellenére Kane még nem találta meg az igaz lelki társát. Régen gyakran viccelődtek azon, hogy olyan nő még nem született erre a földre. Szemei előtt tisztán megjelent Kane mosolya és ahogy mondani szokta: ’furcsa humora lenne az istennek, ha megalkotna valaha is egy ilyen nőt csak azért, hogy egy ilyen őskori lelettel összehozza’.

„Már túl rég óta van eltemetve.” – szólt figyelmeztető hangon Nathaniel. „Azzal a vérszomjjal és őrülettel, ami benne tombol... ha most kiszabadítod, mindkettőnket elpusztít.”

Malachi felnézett és mereven bámult Nathanielre. „Csak engem kell megölnie, mert te addigra már halott leszel.”

Erre fenyegetésre mindketten újra átváltoztak vadállati alakjukba.

*****

Tabatha King, vagy Tabby, ahogy errefelé hívta mindenki, a táborhelynek a hatalmas rezervátumhoz legközelebb eső részén üldögélt szülei hatalmas lakóautójának lépcsőjén fürkészve a csillagokat, amelyeket néha megpillanthatott a felhők között. Elfújta a szemébe lógó haját, és megkönnyebbült, hogy végre elállt az eső.

Ez volt élete első táborozása és eszébe nem jutott volna, hogy a kocsiban töltsön akár egy percet is. Teljesen lázba hozta ez a kirándulás és végtelenül boldog volt, amikor megengedték neki, hogy a család kiskutyáját, Scrappyt is elhozza. Rengeteget kellett kérlelnie a szüleit, de miután megígérte, hogy gondját viseli a kis Yorkie barátjának, nagy nehezen sikerült jobb belátásra bírnia szüleit.

Scrappy épp megugatta a sötétséget, körbe-körbe rohangálva, már amennyire a póráz engedte, ellenállhatatlan vággyal, hogy üldözőbe vegye az árnyakat, melyek úgy megragadták figyelmét. A kislány hirtelen felsóhajtott, amikor Scrappy valahogy kibújt a pórázból és elszaladt. Felpattant a fém lépcsőről, amikor kiskutyája átbújt a tábort a rezervátumtól elválasztó kerítés alatt, egy szűk nyíláson át.

„Scrappy! Nem szabad!” – kiáltotta Tabby és elkezdett a kiskutya után szaladni. A szülei rábízták, nem veszítheti szem elől. Megállt a kerítésnél, mély levegőt vett, ahogy belenézett a fák közötti sötétségbe. „Nem vagyok gyáva!” Bátorságot gyűjtve beleharapott az ajkába, mielőtt letérdelt volna, hogy megvizsgálja a nyílást a kerítés alatt.

Néhány karcolás árán átpasszírozta magát a kerítés alatt és befutott az erdőbe, követve a távoli csaholás hangjait. „Egyszer még a sírba viszel!” – suttogta mérgelődve, majd csettintett nyelvével, hisz tudta arra a hangra mindig oda szokott menni.

„Tabby, hol vagy?”

Tabby hallotta édesanyja hívó szavait, de sokkal inkább a kutyát szerette volna visszajuttatni a táborba. Scrappy az ő kutyája volt és az ő felelőssége volt vigyázni rá. Ahelyett, hogy visszakiáltott volna akár az édesanyjának, akár kiskutyájának, inkább csendben maradt és követte Scrappy vékony hangú ugatását.

Nem tartott sokáig, mire Tabathának meg kellett állnia egy percre, hogy kifújja magát. Nekidőlt háttal egy fának, majd a koszos térdeire támasztotta kezeit, sűrű kapkodva a levegőt és hallgatva az erdő hangjait. Mindig is szeretett volna csak úgy állni az erdő közepén és hallgatni a hangokat, ahogy az indiánok tették a filmekben.

Az esőfelhők egy kis időre feloszlottak ugyan, de újra bebeborul és a világos holdfény hirtelen eltűnt. Kissé megijedt, amikor észrevettel, hogy már nem látja a tábor fényeit.

Óvatosan előrébb lépett, majd hevesen körbenézett, de csak sötétséget, a fák épphogy kivehető törzseit és még sötétebb árnyakat látott. Megremegett a hangja, amikor egyfajta morgást hallott meg a távolban a háta mögött. Úgy döntött, nem tetszik neki az az irány és azonnal elkezdett futni a másik irányba anélkül, hogy akár csak hátrapillantott volna.

Örökkévalóságnak tűnt az az idő, mire újra meghallotta Scrappy ugatását és azonnal elindult abba az irányba, remélve, hogy bármi is morgott, az nem őt üldözi. Újabb morgást hallott, de ezúttal a hang valahonnan az előtte lévő irányból jött.

Megpróbálta megvetni a lábát, ahogy lecsúszott egy lejtős részen, de a talaj túl laza volt és a nedves avar miatt nagyon csúszós volt. Nem tudott megállni, egyre gyorsabban csúszott le, majd lezuhant a lejtő aljára.

Tüdejéből kiszorult a levegő, ahogy neki csapódott egy kidőlt fának, de legalább már nem csúszott tovább. Miután újra tudott levegőt venni az első dolog, amit észrevett, hogy Scrappy már nem ugat. Újra hallotta a morgást és megpróbált visszamászni dombra, amikor meghallotta halkan nyüszíteni. Térden kúszva jutott fel, majd átmászott egy korhadt fán és meglátta a tisztást, ahogy a hold fénye egyenesen lesütött a területre.

Pont a közepén meglátta Scrappyt, nyüszítve, mint akinek épp látták a baját az utcai kóbor kutyák. A kiskutya a földön hasalt és hátrálva kúszott visszafelé. Amikor meglátta, hogy miért, kék szemei nagyon elkerekedtek. A tisztáson két vadállat közelített egymás felé igen lassan és Scrappy pont kettejük között helyezkedett el.

„Te kis ostoba!” – szisszent fel Tabby halkan.

Felismerte az állatokat, mert édesapja mutatott róluk képeket még az utazás előtt. Az egyik egy puma volt és a másikat addig csak TV-ben látta... egy jaguár volt. Szerette az állatos ismeretterjesztő filmeket és nem fintorgott úgy, mint az anyja, amikor a filmekben két állat egymásra támadott. De ez most teljesen más volt... ez a valóság volt, és kissé félelmetesnek hatott.

Olyan nagymacskák voltak, amelyek könnyen felfalhatták volna. A kecses mozgású állatok körbe-körbe jártak, és közben mély torokhangon egymásra morogtak és szemeik mint arany medalionok villantak meg az éjben. A halálos hangokat a szél egyenesen Tabatha felé vitte, ahogy növekvő félelemmel nézte őket.

„Gyere már, Scrappy!” – súgta oda remélve, hogy a nagymacskák nem figyelnek fel rá. „Gyere ide, mielőtt valamelyik a végén rád lép!” Azt akarta mondani, hogy ’mielőtt megesznek’, de nem akarta szegény kis ölebet megijeszteni, így is eléggé meg volt már rémülve.

A nagymacskák hirtelen egymásra üvöltöttek olyan hangerővel és félelmetesen, hogy Tabathának be kellett fognia a fülét. Teljes sebességükkel egymásnak vetették magukat a tisztáson keresztül, amitől a kis Scrappy fülét, farkát behúzva menekülni kezdett félelmében.

Látva a besokkolt kisállatot, Tabatha átmászott a fatörzsön és elkezdett Scrappy felé szaladni olyan gyorsan, ahogyan csak bírt. Közelebb volt Scrappyhez, mint a vadállatok és levettette magát, hogy gyorsan testével védelmezze a kis állatot, ahogy a két nagymacska pont felette egymásnak ugrott.

„Kérlek, ne bántsátok a kiskutyámat!” – kiáltotta.

Újra felkiáltott sikítva, amikor az egyik éles karom feltépte a karját, míg egy másik a hátát hasította fel. A nagymacskát közvetlen mögötte értek földet szinte csonttörő puffanással, morogva és üvöltve egymásra. Továbbra is Scrappy fölé borulva maradt, aki reszketve nyüszögött halkan alatta, még csak rá se mert pillantani a néhány lépésre mögötte küzdő vadállatokra.

Tabatha túlságosan félt ahhoz, hogy megmozduljon és olyan szorosan tartotta kiskutyáját, ahogy csak tudta. Szorosan lecsukott szemmel kezdte el suttogni Scrappynek, hogy fusson segítségért, ha valamelyik nagymacska elkapná őt is. Valami meleg és nedves érzés futott végig a hátán, de nem mert megmozdulni. Végül, ahogy a harc hangjai elcsendesedtek, erőt vett magán és a válla mögött hátrapillantott.

Reszketve kezdett el sírni, ahogy két férfit látott maga mögött feküdni, mindkettő testét csupa vér borította. Tabatha lassan feltérdelt, karjában tartotta féltve őrzött kiskutyáját és elkezdett visszafelé kúszni. Hová lett a puma és a jaguár? Megtámadták ezt a két férfit is és elszaladtak volna? De miért meztelenek ezek a férfiak?

Nathaniel hirtelen kinyitotta a szemét és éles fogaival rávicsorgott.

Tabatha hátrálás közben megbotlott, majdnem elesett, de sikerült visszaszereznie egyensúlyát. Scrappy újra nyüszíteni kezdett, ahogy a férfi a puma morgását utánozta és kiszabadította magát Tabby karjai közül. Egyenesen az erdő felé szaladt a félelemtől vonyítva.

Malachi meg-megrándult, ahogy a vér ömlött a mellkasából. Ahogy kinyitotta a száját, egyetlen szót morgott oda a kislánynak.

„Fuss!” – hangja egy jaguár fülsiketítő sikolyával ért véget.

Tabathának nem kellett kétszer mondani, azonnal engedelmeskedett. Sarkon fordult és elfutott a tisztásról, még csak visszapillantani se mert. Nem érdekelte hova szalad, csak el innen; minél messzebb ezektől a félelmetes és véres emberektől.

*****

„Köszönöm, önök a helyi híreket hallgatják. Ma este egy helyi család joggal ünnepelhet. Kislányuk, Tabatha végre előkerült, ahogy céltalanul bolyongott az erdőben a Los Angeles-i Nemzeti Park területén, miután három nappal ezelőtt elindult megkeresni a család kiskutyáját a Crystal Lake melletti táborhelyükről. Úgy tűnik a kiskutyának sikerült kiszabadulnia a pórázából és befutott az erdőbe. A hét éves, de nagyon bátor kis gazdája utánafutott és a ma reggelig nem került elő. Sajnos, a kiskutya nem lett meg. A rendőrség jelentése szerint sokkos állapotban a helyi kórházban ápolják, és úgy tűnik túlélője egy pumatámadásnak. A kis Tabatha rendíthetetlenül mesélt az erdészeknek a két sérült férfiról, de a huszonöt négyzetmérföldes terület alapos átfésülése után se lelték egyiknek se a nyomát. További részletekkel várjuk önöket egy óra múlva.”

1. fejezet

10 évvel később...

Hangos zene dübörgése szűrődött ki a klubból, egy nagy lila neon cégér váltogatta színét a zene ütemére. A fény baljós derengéssel világította meg az út túloldalán lévő házat. Az épület tetején egy rövid, szőke hajú férfi pihentette egyik lábát annak párkányán. Előrehajolt, kezével térdét támasztott, úgy szívta cigarettáját.

Kane Tripp enyhén hátravetette fejét, ahogy beletúrt rövid, tüskés hajába. Nem volt ínyére, hogy levágatta, hiányolta a régi hosszát. Még mindig emlékezett arra az érzésre, ahogy selymesen simogatta a hátát. Szájához emelte a cigarettát, és egy nagyobb slukkot szívott belőle, ahogy felmerengett előtte, mennyi mindent hiányolt. Mint például azt a cigarettát, amit régen szívott, még mielőtt élve eltemették és otthagyták megrothadni.

Negyven évvel ezelőtt érte váratlanul, hogy Malachi, egy kisebb vérjaguár-klán váratlanul rátámadott azzal a váddal, hogy megölte az alakváltó párját. Azelőtt az éjszaka előtt Kane jó kapcsolatot ápolt a jaguárokkal és vezetőjük az egyik legbizalmasabb barátja volt. Kane összeszorította ajkait, ahogy az emlékek újra feltörtek benne. Malachi megvádolta, elítélte és hirtelen felindulásból végre is hajtotta rajta az ítéletet.

Pont abból a varázskönyvből lopta a varázslatot, amelyet Kane biztos helyen rejtve vélt. Malachi olyan átokkal sújtotta, mely bebörtönözte, némaságra és mozdulatlanságra kárhoztatva... az önvédelem puszta reménye nélkül. Majd Malachi elvette Kane vérköves fülbevalóját is, amely lehetővé tette számára, hogy napfényben is szabadon járhasson. Azok a vérkövek egykor Syn, az első vámpír tulajdonában voltak.

Egyszer Kane megkérdezte, hogyan lehetett Syn az első, és a válasz igen megrémítette.

Syn egyedül érkezett erre a világra, sérülten és az éhhalál küszöbén. Egy fiatal férfi talált rá és az éhezéstől elvakultan Syn a vérét vette. A vámpír gyorsan megtanulta, hogy e világ emberei igen törékeny lények, kiknek lelke elhagyja azokat, ha osztoznak vele a vérén abban a reményben, hogy családot alapíthat ezen a földön. Viszont, ha a lelküket elvesztik, úgy számára hasztalanná válnak és alig lesznek többek egyszerű szörnyetegeknél.

Végtelen élete során Syn csupán három olyan emberrel találkozott, akik az átalakulás után képesek voltak megtartani a lelküket... és ezáltal gyermekeivé válhattak. Csupán egy különbség volt közte és gyermekei között. Őket égette a napfény... így nekik és szörnyeteg testvéreiknek a napfénytől rejtve kellett élni életüket. Syn bolygóján ez a jelenség nem jelentett problémát a vérkövek miatt.

Syn még a saját világából hozta vérkőből készült vastag karkötőit, amelyeket mindig viselt. Kis darabokat tört le az egyik karkötőből és egy gyűrűt, egy nyakéket és egy fülbevalót készített belőlük. Kane felnyúlt és megérintette a fülbevalóját, amelyek most is viselt.

Annak ellenére, hogy a vérkő mondhatni normális életet tett számára lehetővé... Syn varázskönyve volt az, ami Kane vesztét okozta. A kiválasztottjára bízta, hogy felelősséggel használja, amíg ő alszik. De az tartalmazta azt az átkot, amely a lélektelen gyermeket kivégzésére volt használatos, ha már túl nagy veszélyt jelentettek az emberekre.

Az átok hatása alatt, amelyet rajta is használtak, Kane sötét, merev szemekkel csak nézni tudta, ahogy egykori barátja lapátolja rá a fekete földet. Az utolsó dolog, ami emlékként felrémlett előtte, az az erdő fái feletti csillagokkal teleszórt égbolt volt.

Majd mindent elemésztett a sötétség és a csend. A varázslat leláncolva tartotta, de érezte a föld csúszómászóit testén. Apró, halandó lények, amelyek nem ettek élőholt testéből, de anélkül, hogy tudták volna, a lelkéből táplálkoztak.

Az idő múlásával szinte biztos volt benne, hogy végleg elvesztette ép elméjét, hisz oly gyakran hallott különféle zajokat... hangokat. Nagy örömmel fogadta őket börtönében és vágyakozott, hogy minél többet hallhasson. Olykor egész családokat hallott, máskor csak felnőtteket.

Alkalmakként megpróbált harcolni a varázslat ellen, segítségért kiáltani vagy akár csak önmaga társasága lenni. De a mágia teljesen megbéklyózta, erőtlenné téve őt. Ismerte ezt a varázslatot... a szörnyetegeken alkalmazta. Igen bonyolult varázslat volt, amely alól csak az igaz szerelem vére szabadíthatta fel. A szerelem varázsa oly erős, hogy kizárólag az áldozat lelki társa képes megtörni.

Azért is működött oly kiválóan a lélektelen vámpírokon, mert akiknek nincs lelke, azoknak nem lehet lelki társa se. Többször is ehhez a mágiához fordult, amikor meg kellett szabadítani a világot démoni és ámokfutó gyilkos testvéreitől, akik nem ismertek semmi mást a vérszomjon kívül.

Kane megvetéssel nevette ki saját elátkozásának keserű emlékét... mivel nem volt lélektársa. Legalábbis sosem találkozott ezzel rejtélyes nővel. És ha még létezne is az igaz társa, igen valószínűtlen, hogy pont az ő sírja felett tűnne fel, saját vérét folyatva. Malachi lelkileg teljesen összetörtnek érezte magát... annyira szerette feleségét, hogy az akarta Kane ismerje meg egy ilyen szerelem mélységét és örökké vágyakozzon utána.

És bizony vágyakozott is. Sokszor ejtett volna könnyet, ha képes lett volna rá, könyörgött volna bármely istenséghez, aki meghallgatja, hogy hozza el ezt a lélektársat hozzá, hogy kiszabadulhasson. Ha ő ölte volna meg a barátja feleségét, akkor méltó lett volna a büntetése. De ő ártatlan volt, nem volt bűnrészese e szörnyű tettnek.

Egy éjjel, sokkal azután, hogy elhagyta minden remény... meghallotta. Malachi üvöltésének távoli hangja egy másik állati őrjöngés hangjaival szűrődött át az őrület határán egyensúlyozó elméje monológján. Legnagyobb meglepődésére egy kislány hangját hallotta meg, közvetlen maga felett kiáltva, hogy ne bántsák a kis kedvencét.

Vékony, ijedt hangja megtört valamit benne, és felébresztette benne a szabadság iránti vágyat, hogy megvédhesse az éj fenevadjaitól.

’Ne félj, kislány! Malachi nem fogja bántani a kiskutyádat!” – suttogta Kane elméjével.

És ez igaz is volt. Malachi sosem bántott volna senki, aki nem cselekedett volna ellene valami súlyosat... de egy gyermeknek semmiképp se ártott volna. Tudván, hogy barátja valahol itt van felette, Kane úgy érezte visszatér belé az élet. Harag töltötte el, amikor újra hallotta a kislányt sikoltani és csak azt hallotta, hogy egy test zuhan a földre. Vér... megérezte a frissen kiontott vér szagát, ahogy az átszivárgott felé a puha földön keresztül.

A legcsodálatosabb dolog volt, amit valaha is érzett. Az illat egyenesen elborította elméjét és majdnem az őrület új, addig ismeretlen fokára villanyozta fel, mert tudta, hogy sosem érheti el. Végtelenül gyenge volt, hisz túl sok idő telt el anélkül, hogy egy cseppet is magához vett volna... állandóan szomjazott, de mégsem tudott elpusztulni. Aztán érezte, hogy megmozdult az egyik ujja.

Kane csak erre összpontosított és elméje épen maradt darabkáit csak annak szentelte, hogy újra megmozduljon. Érezte, ahogy napok teltek el, a felette lévő föld melegének változásaiból ítélve. Már körbevette a vér illata, hajtva őt szakadatlanul. Végül lassan képes volt megmozdítani a karját, és lassan megpróbálta elkezdeni kiásni magát sírjából.

További napok teltek el, mire keze elérte a felszínt. Szinte elsírta magát örömében. Kikászálódva a mocsokból Kane kinyithatta végre szemeit és felnézhetett az égre, szinte mániákusan nevetve, hogy újra láthatja maga felett a csillagokkal tarkított fekete égboltot. A földre tekintve megpillantott egy ruhadarabot, amelyen pár vércseppet talált már megszáradva. Felvette, hogy mélyen beleszagoljon, hogy megismerhesse azt a vért, amely kiszabadította örök börtönéből.

Megmentője emlékét őrizendő szorosan a markába vette, majd elkezdte kihúzni testét a földből. Malachi és az alakváltó, aki a jaguár feleségének valódi gyilkosa volt, csak pár lépésre hevert holtan a sírjától.

Elnézett felettük az erdőt fürkészve, bár tudta jól, hogy a kislány már rég nincs sehol, de Kane szentül meg volt győződve arról, hogy ez a gyermek az ő igaz lelki társa. Ki más törhette volna meg Malachi átkát?

Egyelőre gyenge volt ahhoz, hogy a lány nyomába eredjen, így Kane Malachi holttestéhez kúszott, gyengéden megérintve a férfi arcát. Maga felé fordította és elállt a lélegzete a meglepetéstől. Malachi egy vérköves fülbevalót viselt. Az ő fülbevalóját!

Azonnal fellobbanó haragjában szinte szemmel nem látható gyorsasággal állt talpra kezében a fülbevalóval. Lenézett Nathaniel holttestére, aki áruló módon tőrbe csalta, majd maga köré gyűjtötte a sötétéget, melynek leple alatt eltűnt.

Kane lassan kifújta a füstöt és nézte, ahogy szép lassan fodrozódva úszik előtte a levegőben, mielőtt egy szellő elfújta volna. Az elmúlt tíz évet azzal töltötte, hogy országról országra, kontinensről kontinensre vándorolt, hogy mindent megtanuljon, ami számára kimaradt a harminc év börtön miatt.

Lassan visszanyerte régi erejét, kezdve a kis Yorkie kutyus vérével, amelyet kidőlt fa odvában talált még ott az erdőben. Valaki kis kedvence volt, és erős megbánást érzett tette miatt, de akkor a szomjúsága sokkal erősebb volt a bűntudatánál.

Csak később jött rá, hogy ez a kiskutya ahhoz a gyermekhez tartozott, aki őt szabaddá tette. Úgy érezte, hogy a kis szőrmók életének kioltása az egyik legátkozottabb cselekedete volt. Belemart saját csuklójába, hogy véréből pár cseppet erőltessen a kis állat rózsaszín nyelvére, majd lerajta a földre azon mélázva, hogy mit tett. Így sosem lehet visszahozni őket... vagy mégis?

A kislány így tulajdonképpen a tudta nélkül kétszer is megmentette az életét anélkül, hogy bármiről is tudomása lett volna. Rémült hangjának emléke a mai napig fel-felriasztotta álmából. Bárcsak láthatná... csak egy pillanatra, hogy kié lehet a hang, amely azóta is kísérti.

Benyúlt a zsebébe és elővette a kis nyakörvet, lenézett a csont alakú kis névtáblára. Tudta a kislány vezetéknevét, de a cím már nem volt érvényes... évek óta nem volt az. Amikor végre megtanulta a számítógépet használni, azonnal elkezdte keresni a lányt, de annak szülei addigra meghaltak és a régi házukat eladták. A lány, akiről hitte, hogy kiszabadította, nyomtalanul eltűnt.

Kane lepöccintette a cigarettáját a bal lába elé és eltaposta. Miután visszatért Los Angelesbe azonnal felkereste Malachi klubját, amelyet egykor vezetett és ahol élt, de addigra azt is eladták és a gyermekei elköltöztek. Az új hely egykor egy elhagyatott raktár volt, de a jaguárok nemrégiben felújították és a kor igényeinek megfelelő éjszakai klubot csináltak belőle. Az egészet Malachi gyermekei vezették.

Sose értette, hogy volt képes Malachi újranősülni, hisz tudta mennyire imádta első feleségét. A nő az igaz lelki társa volt, és annak ellenére, hogy az alakváltók szexuális étvágya közismert, miután ráleltek igaz lelki társukra szinte képtelenek voltak bárki más iránt érezni.

Kutatása során Kane megtudta, hogy Malachi új felesége négy gyermeket szült neki, majd meghalt az utolsó, Nick szülése közben.

Malachit utolérte a végzete azon az éjszakán, amikor a föld alatt meghallotta morgását, de Kane-t továbbra is mardosta belülről a bosszúvágy. Szinte az összes vámpír a sötétségből született és Syn talán tévedett vele kapcsolatban, amikor azt hitte hogy ő különbözik gonosz testvéreitől. De az is lehet, hogy a harminc gyötrelmes év a föld alatti börtönében annyira megmételyezte lelkét, hogy most már ő sem kivétel. Elméje még mindig abban a sötét börtönben élt, ahová Malachi száműzte.

De ahogy Kane látta, számára a jaguárok ontották az első vért. És most ő visszatért, hogy megfizettesse velük ennek az árát... az átkozott alakváltók teljes fajával, kezdve Malachi fattyaival. És nem, nem elégszik meg csak velük. Utánuk következnek az alakváltó gyermekei, aki csapdát állított neki... Nathaniel Wilder.

Nem volt nehéz követőket találni, akik ellátták vérrel. Kane még mindig ámulatba esett a belváros földalatti gót szubkultúrája. A legtöbbjük csak álmodozott arról, ami ő volt... egy igazi vámpír, és nem csak egy olcsó utánzat.

Csak annyit kellett tennie, hogy egyet átváltoztatott, majd hagyta, hogy a lélektelen alattvalója tegye a maga dolgát. A csoport legveszedelmesebb tagját választotta ki magának... aki olyannak tűnt, mintha már átváltozása előtt rég elvesztette a lelkét a sötétség javára. Raven, egy utolsó gazember, emberként is alig volt különb egy pszichopatánál... egy gót számkivetett, aki már sokkal azelőtt szomjazott a vérre, mint hogy valóban szüksége lett volna rá.

Raven volt az egyetlen, akinek Kane mesélt az áruló alakváltókról, akik ártatlanul bevádolták és élve eltemették. Ő maga se tudta, miért mesélte erről Ravennek... talán unalomból.

Kane rászabadította ezt a gazembert a városra. Raven már azelőtt békíthetetlen haraggal gyűlölte a várost, hogy az éj gyermekeként újjászületett volna és most Kane elszabadította benne ezt az őrült vágyat. Raven önmaga is elmerült a bosszúvágyban és Kane nevében a lehető legvégletesebben aknázta ki az új képességei nyújtotta lehetőséget.

Kane meg se próbálta erről lebeszélni, mivel cselekedetei tökéletesen elősegítették Malachi családjának elveszejtésére szőtt terveit. Miért is védené meg a gyűlölt alakváltókat Raven tombolásától? Annyit azért megtett, hogy elmondta neki, hogy nem kell embereket ölnie a vérükért, sőt egyáltalán nem is kell embereket bántania, ha nem akar. Innentől nem az ő lelkét terhelte, ha Raven az öldöklést választotta.

Raven első gyilkosságakor történt meg egyetlen egyszer, hogy Kane közbelépett, mielőtt otthagyta volna a fiút holtan, nyakán a jellegzetes vámpírok okozta sebbel, amelyet az emberek könnyen felismertek volna. E titok megőrzése már rég az önvédelmi mechanizmusa részévé vált, csak elfelejtette ezt a titkot megosztani Ravennel. Kane megmutatta neki, milyen módszerekkel lehet úgy újrametszeni a szemfogak sebeit, hogy az eset egy egyszerű szadista gyilkosságnak látszódjon.

Raven áldozatai mindig a Holdtánc klub közelében helyezte el úgy, hogy a hatóságok könnyen megtalálhassák. Kane számára ez tökéletes együttműködés volt. A legtöbb vámpír természeténél fogva gonosz volt, így Kane élete jelentős részét született gyilkosok között élte le. Számára teljesen természetes látvány volt, ahogy ahogy ez a fiú gyilkolt.

Ha Syn ébren lenne, hogy tanúja lehessen ennek a véres ámokfutásnak, akkor már rég megszabadította volna a világot Raventől megölve vagy sírjába láncolva őt. De most, hogy Kane a saját bőrén tapasztalhatta a büntetésnek e formáját, inkább a gyors halál lenne az ő választása.

Száműzése előtt egy másik vámpírt nevezett még barátjának... Michaelt. Sokkal hosszabb ideje voltak barátok, minthogy bármelyikük is emlékezne rá vagy be akarná vallani. Mindketten kapta vérköveket, mert átalakulásuk után is képesek voltak megtartani lelküket... ők ketten és Damon, Michael testvére.

Michael jó ember volt... még mindig az angyalok oldalán, ahogy ők emlegették, bár egyes szóbeszédek alapján úgy hallotta, hogy Damon felébresztette lelkének sötét oldalát és emiatt ártatlanul testvérét hibáztatta. Lehet, hogy valamikor beugrik Damonhoz és kissé ráncba szedi, hogy tudja, hol a helye. Kane csodálkozott a testvérek között kialakult viszályon, mivel Michael nagyon szerette a testvérét... de hát a dolgok idővel könnyen megváltozhatnak.

Kane nem akarta, hogy Michael megismerje azt a gonoszt, amely feltámadt benne, amióta csak kimászott a sírjából. Az elmúlt néhány hetet azzal töltötte, hogy távolról megfigyelte Michaelt. Tudta, hogy Michael és Warren, a legidősebb jaguárfiú mostanra jóbarátok lettek... akárcsak ő és Malachi egykoron.

Az alakváltók mind árulók és Michael még nem jött rá erre az egyszerű tényre. Azzal, hogy az alakváltókat eltakarítja az útból, csupán még egy utolsó szívességet tesz Michaelnak... a régi szép idők emlékére.

Kane felnyúlt és megérintette a vérköves fülbevalóját, ő tudta, hogy az megtiltja az emberek gyilkolását. Ha lelke tényleg gonosz lenne, akkor a vérkőbe zárt mágia nem működne az ő esetében. Gyakran tűnődött azon, hogy Malachi hogyan hagyhatta ezt az egyszerű tényt figyelmen kívül... hisz az ártatlansága megcáfolhatatlan bizonyítéka mindvégig itt volt a szeme előtt.

De már nem számít... Harminc évet sorvadt börtönében azért, amit nem ő követett el. „Mind megfizettek ezért, kedves barátaim!”

*****

„Telemarketing?” – kérdezte Chad, miközben próbálta elrejteni gúnyos mosolyát, ahogy a húga úgy lecsapta a falitelefont, hogy leszakadt a tartója. Hangos csattanással ért földet.

Envy úgy rúgott a földön lévő telefonba, mintha csak a pasija feje lett volna, majd odafordult a bátyjához. „Minden hapsi ilyen gyökér, vagy csak azok, akikkel járok?”

Chad megadóan emelte fel a kezét: „Szerintem a csajok ugyanolyan problémásak. De most inkább próbálj megnyugodni, és meséld el, hogy mi történt.”

Envy nekitámasztotta fejét a hűvös falnak. Nem hagyta, hogy akár csak egyetlen egy könnycsepp is kicsorduljon szemei sarkából. Annyira azért nem szerette Trevort, hogy sírjon is miatta és komolyan elege volt már abból, hogy mindegyik hapsi megszívatja vagy így vagy úgy. „Jason hívott épp randizni. Azt hitte, megint szingli vagyok, mert összefutott Trevorral az új éjszakai klubban. Gyakorlatilag majdhogynem épp megdugott valami csajt ott a táncparkett közepén.”

Chad rosszallóan rázta meg a fejét. Nem igazán sajnálná Trevort, ha a húga kikaparná a szemét. „Mi lenne, ha mi mennénk partizni?” – kérdezte játékosan megemelt szemöldökkel, egyszerűen nem bírta kihagyni, hogy ne csapja le azonnal a labdát.

Envy elmosolyodott, végül is nem rossz ötlet... „Adj tíz percet és kész leszek.” – felelte.

Chad bólintott, majd leült a kanapé sarkára, majd nyomogatta a TV távirányítóját, amíg be nem hozta a híreket, bár nem igazán figyelt oda. Már az elejétől fogva nem tetszett neki, hogy a húga Trevorral járt. Tudta, hogy a srác csak előadja a tökéletes amerikai, gazdag leendő egyetemistát, hogy mindenkit lenyűgözzön, de nem igazán fűlt volna a foga ahhoz, hogy hazudjon arról Envynek, hogy ki is ez a srác valójában. Ha úgy alakult volna, hogy lefekszik Trevorral, akkor legalább tudja az igazságot, hogy kinek is adja oda magát.

Hazugsággal kezdeni egy kapcsolatot nem a legjobb út a boldogsághoz. Ha már hazudni kell, akkor talán jobb el se kezdeni. Amikor legutóbb látta Trevort az állomáson, nekiesett és falhoz állította, hogy vagy elmondja Envynek az igazságot arról, hogy mit is csinál vagy jobban jár, ha végleg eltakarodik. Innentől már nem az ő hibája volt, hogy Trevor nem hallgatott senki másra saját magán kívül.

Bosszantotta az a gondolat, hogy Trevor csak arra használja Envyt, hogy bejusson a bárokba és szabadon végezhesse fedett munkáját. Mivel a lány a város több klubjában volt felszolgáló, ez könnyű alibit biztosított neki, hogy kövesse őt ezekre a helyekre, még mielőtt azok kinyitottak volna és hogy ott maradhasson zárás utánig. Mivel olyankor is az épületben lehetett, amikor még a vendégeket nem engedték be, sokkal könnyebben kémkedett és szegény Envy erről nem is sejtett semmit.

Chad nem ment bele ezekbe a fedett akciókba, még akkor sem, amikor a különleges erőktől keresték meg és próbálták beszervezni. A legtöbb, amit megtehetett számukra, az annyi volt, hogy ő volt a kedvenc emberük, akit akkor hívtak, ha be kellett rúgni néhány ajtót vagy le kellett nyomni nehéz arcokat. De ezzel nem is volt semmi problémája. Sokkal szívesebben rúgta szét egy bűnöző seggét, mintsem kihallgasson beszélgetéseket vagy turkáljon valakinek a papírjai között, hogy találjon valami terhelő bizonyítékot.

Közös barátjukról, Jasonről úgy vélte, sokkal jobb párkapcsolata lehetne Envynek. Együtt jártak középiskolába és talán pont ez volt a probléma gyökere. Jason a középiskolai évek alatt beleszeretett, emiatt állandóan náluk lógott, de sajnos Envynél a barát zóna közepében landolt.

Rögtön a suli után Jason csatlakozott a Los Angeles Nemzeti Park erdészei kötelékébe és azóta is ugyanott dolgozott. Envy mindig is szeretett együtt lógni Jasonnel. Így legalább gyakrabban találkozhatott barátnőjével, Tabathával, aki ugyanabban az egységben szolgált, mint Jason.

Chad felkelt a kanapéról és odaállt Envy hálószobájának ajtaja elé. Az elmúlt négy évben, amióta meghaltak a szüleik egy autóbalesetben, lakótársak voltak és rendkívül jól kijöttek egymással. Ő rendőrként szolgált, amíg a húga felszolgált a város néhány klubjában.

Az egyetlen ok, ami miatt sosem szólt azért, hogy miért nem keres már egy normális munkát, az az volt, hogy a legtöbb éjjel sokkal több pénzt keresett, mint ő egy héten. Ez sokkal egyszerűbbé tette az életet, főleg, amikor a lakbért kellett fizetni, mert azt általában Envy rendezte, amíg ő intézte a többi kiadást.

„Melyik klubba menjünk?” – kérdezte az ajtón keresztül.

„Menjünk az Éjfénybe, amelyik nemrég nyílt!” Envy felkötötte hosszú, vörös hajának egy részét lófarokba, míg a maradékot hagyta, hogy lelógjanak az arca szélén. „Még az is lehet, hogy jelentkezzek felszolgálónak, amíg ott vagyunk.”

Chad rosszallóan pillantott vissza. „Ez az a hely, amelyik ott van a város szélén?” Közben visszasétált a saját szobájába anélkül, hogy megvárta volna a választ. Nemrégiben a városnak azon a felén eléggé veszélyessé váltak a dolgok. A leginkább fenyegető veszélyt az emberek eltűnése jelentette, valamint jó néhány hullát is találtak abban a kerületben, ahol a klub is volt.

Ezidáig semmit nem tudtak közvetlenül az Éjfényhez kötni, kivéve azt a tényt, hogy az összes áldozat olyan típusú ember volt, aki rendszeresen járt klubokba. Pusztán az időbeli egybeesés volt az, amit Chad és mindenki rendkívül gyanúsnak talált. Többen feltették azt a kérdést, hogy nem lehetséges-e az, hogy egy sorozatgyilkos jár abba a klubba. A legutóbbi állatok közül jó néhányat abban a klubban láttak utoljára. Rendőrként egyszerűen nem tudta figyelmen kívül hagyni annak a lehetőségét, hogy valami összefüggés lehet a klub és a bűntények között.

Mivel a jelvénye és a fegyvere már a kocsiban volt, Chad megkereste a miniatűr sokkolóját és hátul becsúsztatta nadrágjának övtartójába. Mivel nem volt a legjobb környék, sokkal jobban szerette volna, ha a sokkoló Envynél van, biztos, ami biztos, arra az esetre, ha a klubban valami nem úgy alakul, ahogy kellene.

Ahogy kilépett a szobájából és lement a nappaliba egy pillanatra elállt a lélegzete, ahogy meglátta a húgát. Fekete bőr szoknyát viselt, amely alól kivillant a combfix, felül átütött bőr felsőt viselt. A felsőn csak ott takartak a bőr darabok, ahol nagyon kellett, épphogy eltakarva melleit, viszont rendkívül kiemelve lapos hasát és keskeny derekát.

Fekete bőr csizmát viselt, amelyek épphogy a térde fölé értek és amelyeket a boka körül vékony lánc díszített. Nyakában az az ametiszt kristálynyakék lógott, amelyet évekkel ezelőtt még az édesanyjától örökölt. Vörös haja java részét felfogta lófarokba, de egy része finoman a vállára esett.

Ízlésesen sminkelte ki magát, feketével kihúzva és kicsit árnyékolva szemét, száját sötét árnyalatúra rúzsozta ki. Úgy nézett ki, mint egy igazi domina.

„Jézusom, csak nem vérre szomjazol?” Chad felhúzta a szemöldökét és közben alaposan végigmérte. Hirtelen arra gondolt, lehet jobb lenne lemondani ezt az estét és biztonsági okokból visszazavarni a húgát a szobájába.

„Nos döntöttem!” – mondta Envy emelt hangon – „Miután elintéztem Trevort, kirúgok a hámból! Innentől kezdve soha többet nem randizok csak egyetlen pasival. Nem akarok csak egy hapsit magamnak… SOKAT akarok! Így ha valamelyik gyökérkedik, nem számít, mert bőven lesznek, akik felrúgják, mint a taknyot.”

„Na ja, ez rendkívül bejövős ötlet volt már középsuliban is...” Chad megrázta a fejét, tudván, hogy húga sokkal kevésbé vérmes, mint amilyennek szeretne látszani. „Menjünk a szolgálati autóval, arra az esetre, ha hívnának az őrsről.”

„De csak akkor, ha játszhatok a kék fényekkel!” – mosolyodott el Envy, mivel tudta, hogy úgyis megengedi neki.

Chad mélyet sóhajtott és elindult a kocsiért. Esküszöm, rosszabb vagy, mint egy gyerek, aki az összes sípoló játékot elkezdi nyomkodni csak azért, hogy mindenkit az őrületbe kergessen.

„Tessék?” – nevetett Envy. „Szeretem a kék fényeket. Mindig le húzódnak előttünk, ha bekapcsolom őket.”

„Mint legutóbb, amikor elfogyott a kávé?” – kérdezte a bátyja. „Ugye tudod, hogy ez az adófizetők pénzének öncélú felhasználása?”

„Ha nem fogod be, én fogok vezetni. És akkor majd magyarázkodhatsz, amikor áthajtok a piroson bekapcsolt szirénával...” – figyelmeztette játékos mosollyal.

Chad inkább azonnal elhallgatott, mivel amikor legutóbb ez történt, Envy épp késésben volt a munkából, ő meg túl beteg volt ahhoz, hogy vezessen, így inkább az anyósülésen aludt. A főnöke azóta is baszogatja emiatt.

*****

Envy néhány sarokra az éjszakai párttól kikapcsolta a kék fényeket és felnézett a reflektorok fényeire, amelyek a felhős égen táncoltak. Amikor közel értek a két emeletes épülethez, elkezdte jobban szemügyre venni.

Az utóbbi időben olyan sokat dolgozott, hogy nem volt ideje ellátogatni az Éjfénybe, holott jó néhány vendég egyenesen ódákat zengett róla. Kívülről egyáltalán nem volt valami nagy látvány. Csak egy nagy téglából épített raktárépület néhány ablakkal és egy nagy lila neon cégérrel az utca fronton.

Hatalmas parkolójának egészen a közepéig ért a sor, tele emberekkel, akik legmenőbb cuccokban rendkívül élénken beszélgettek egymással. Az a tény, hogy még tíz után is ilyen hosszú a sor, egyértelművé tette Envy számára, hogy itt dolgozni rendkívül jövedelmező vállalkozás lesz.

„Igen, most már biztos hogy beadom a jelentkezésemet.” – mosolyodott el az anyagi lehetőségekre gondolva.

„Legalább nincs sor...” – mondta Chad egy jó adag szarkazmussal, mivel alig várta már, hogy Trevor megkapja, ami neki jár a húga adrenalinbombájából.

A parkoló legsötétebb zugában parkolt le, pont Trevor kocsija mellett. Mielőtt Envy kinyitotta volna a kocsi ajtaját, Chad megfogta a karját. „Ez legyen nálad!” – mondta, ahogy a kezébe adta a sokkolót, majd anélkül, hogy bármi mást mondott volna, kiszállt a kocsiból.

Envy elmosolyodva fonta ujjait az eszközre. Bátyja már régóta annyira megtanította, hogyan védje meg magát, hogy nagy valószínűséggel még csak bele se izzadt volna, ha össze kellett volna csomagolnia bátyja rendőrkollégáit. De Chad folyton azt hajtogatta, hogy: „Minek erőlködni, ha elég csak megnyomni egy gombot?”

Bőrszoknyája oldalsó zsebébe csúsztatta a sokkolót a személyi igazolványával együtt. Ma éjjel Trevor érezni fogja milyen, amikor ő ezt a gombot nyomogatja. Akár a pokolba vezető lift gombját is megnyomná, csak láthassa az exét szenvedni. Senki se csalhatja meg Envy Sextont büntetlenül.

Együtt haladtak a sorral és Envy nagyon megörült, hogy annyira megindult a sor, hogy pár perc múlva már bent is voltak.

A kidobó igen elegánsan festett Armani öltönyében, alatta a passzos ing jól kiemelte kidolgozott mellkasát. Barna haja hullámokban lógott le arca két oldalán. Enyhén borostás volt és szúrós, sötét szemei szinte ragyogtak a neon fényeinél.

Chad fizetett, majd megmutatták a személyijüket, mielőtt a kidobó kiakasztotta volna a vörös kötéldarabot és beengedte volna őket. Belépve a főbejáraton egy rövid folyosó vezetett lejjebb egy másik ajtóig, amely félrecsúszott, ahogy megközelítették. Amikor áthaladtak rajta a nagyterembe, megálltak és elámultak a látványtól. Mintha egy másik dimenzióba lépett volna át.

Ahogy tele volt a parkoló azt gondolták, hogy olyan zsúfolt lesz a hely, hogy faltól falig csak állni fognak az emberek, de legnagyobb meglepődésükre nem így volt. A termen átsétálva Envy csodálkozva nézett le a hatalmas nyílásra, amelyet a padlóba vágtak.

Közelebb lépve a korláthoz lenézett a tánctérre. Mindkét oldalán emelvényszerű járda volt, amelyet a szint teljes hosszában bárpult egészített ki. Maga a bár úgy nézett ki, mintha homokfúvott üvegből készült volna, amelyen a neonok fényei lágyan átszűrődnek.

Envy szintjéről kétoldalt indultak lefelé a lépcsők, amelyek a félemeleten találkoztak, majd onnan ereszkedtek le táncparkett szintjére. A táncparkett halványan világított éppen csak annyira, hogy UV-fény lágy derengésével fesse meg a táncolók lábát. Remekül egészítette ki a plafonon lévő stroboszkóp és színes fénycsóvák kavalkádját, amelyek mindenhová irányultak, kivéve magukra a táncosokra.

Olyan hatást keltett, hogy a táncosok csak térdtől lefelé voltak láthatók, amíg a testükből csak árnyalakok látszottak.

Envy kihajolt a korlát felett, hogy megnézze a lentebbi szinteken is van-e bár, viszont azokon már nem volt semmi, csak a tánctér. Egyfajta küzdőveremre emlékeztette. Ha valaki egyszer lement oda, akkor a sötétség kegyelmére volt bízva, amely diszkréten ölelte körbe a táncosokat.

„Három emelet?” – kérdezte felnézve a plafonra felettük. A legalsó szintet földszintnek tekintve az lett volna a harmadik emelet, és azon gondolkozott, hogy vajon az is a klub része-e, vagy sem.

A tánctérről érkező ujjongó és sikító hangok arra késztették, hogy visszapillantson a tánctérre. Hitetlenül ámult el a verem közepén lévő, jégkék rivaldafénnyel megvilágított ketrecre. Azonnal lenyűgözte a rács mögötti férfi látványa.

Chad se tudta levenni a tekintetét a ketrecről. Úgy nézett ki, mint egy kisebb börtöncella. Egy nő és egy férfi kerülgette benne vadul egymást. Még távolról is érezhető volt a szinte szikrázó feszültség a mozgásukból. Ujjai szinte elfehéredtek, úgy megmarkolta a korlátoszlopot, amikor a férfi a ketrecben nekilökte a nőt a rácsnak, aki abban a pillanatban átbújt a férfi karja alatt, amikor az hozzá akarta szorítani a testét.

A férfi egy pillanat alatt megperdülve megragadta a nő csuklóját és háttal magához rántotta, mielőtt nekinyomta volna kezeit a rácsoknak. Megfogatta a nővel a rácsokat, miközben szorosan nekidörzsölte a majdnem meztelen testét egészen addig, amíg a nő el nem kezdte megfeszíteni a hátát és kéjesen hátravetni a fejét a férfi mellkasára.

A jelenet már-már bestiális volt, mint valami primitív párosodási rítus. Chadet és Envyt lenyűgözte a show annak ellenére, hogy nem ugyanúgy hatott rájuk.

Chad még csendben nézte őket néhány percig, ahogy a pár szétugrott egy pillanatra, hogy aztán egy másik pozícióban újra összeforrjanak. Heves mozgásuk látványától Chad igen szűknek érezte farmerját, ahogy a férfi csípőjét ritmusosan nekinyomta a nő fenekének. Zavarodottan erőltette tekintetét máshová, hogy szemügyre vegye a fal felső részén lévő díszítéseket, amelyek láthatóak voltak abból a szögből.

Leginkább villogó színes fénycsövek voltak néhány folyamatosan világító UV-fénycsővel hatalmas portré stílusú festmények körül, amelyek izmos jaguárokat ábrázoltak, egyes képeken harcoltak, másokon magányosan vadásztak. Úgy tűnt, mintha a veszedelmes vadállatok életre keltek volna. A képek szereplői szinte megmozdultak a fények hatására, azt a hatást keltve, mintha élnének és figyelnének.

El kellett ismernie, hogy rendkívül egyedi hatást keltett, de bevált. Ahogy szemeivel követte a fények mozgását a falon, észrevette, hogy a képek között láncok lógnak a falról, néhányuk végén szöges nyakörvek vagy fekete bőr korbácsok.

Visszapillantott a ketrec felé és éppen készült megkeresni Jasont, amikor a táncparkett közepén meglátta Trevort az egyik fényszóró közelében. Az idióta két csajjal táncolt szendvicsben, és nagyon úgy nézett ki, mint akinek épp élete lejobb estéje van kialakulóban. Ahogy ránézett Envyre azonnal tudta, hogy szólnia se kell, mert ő már rég kiszúrta a kis édeshármast.

Envy félrefordította a fejét, hogy úgy tartsa szemmel Trevort, mintha nem is ismerné. Ebben a pillanatban nem is értette, hogy miért is kezdett egyáltalán randizni ezzel a majommal.

Azt azért el kellett ismernie, hogy szemrevaló egy hím volt. Kurva jól nézett ki, talán ez volt a legjobb kifejezés rá. Mint egy lobogó, homokszőke hajú, kaliforniai szörfbajnok, aranyra barnult bőrrel, szürkéskék szemmel. Egyenesen vadító volt, és akkor még a humoráról nem is beszéltünk.